A sport önbizalmat ad

A tavaly világbajnoki aranyat és paralimpiai ezüstöt nyert kerekesszékes tőrcsapat volt a Corvinus Parasport Napjának meghívott vendége. Hajmási Éva, Mező Boglárka és Nádasdy Anna egy nyilvános beszélgetésen válaszolt kérdéseinkre. Mellettük a 13-szoros paralimpiai érmes Krajnyák Zsuzsanna is oszlopos tagja a csapatnak, de betegség miatt nem tudott eljönni az eseményre. Az olimpikonokkal Molnár Kinga beszélgetett. 

Milyen élethelyzetben, hogyan találkoztatok a kerekesszékes vívással? 

Mező Boglárka: 13 évvel ezelőtt kezdtem el vívni. A debreceni jogi egyetemre jártam, és az egyik professzor jelezte, hogy indul kerekesszékes vívás. Elmentem, megnéztem és megtetszett. Egyébként húsz éve vagyok kerekesszékes, emeletről ugrottam és megsérültem. 

Nádasdy Anna: Ép vívó voltam, és csontrák után lettem kerekesszékes vívó.  

Hajmási Éva: 2008-ban volt egy robogós balesetem, melynek következtében amputálták a lábam. Szekeres Palitól (olimpiai bronzérmes, háromszoros paralimpiai bajnok magyar tőr- és kardvívó – a szerk.) hallottam a kerekeszékes vívási lehetőségről. 2010-ben kezdtem el, azóta Kőbányán sportolok.   

A történeteitekből látszik, hogy erő és kitartás kellett az újrakezdéshez, de legalább ennyire fontos a támogató közeg. Kikből áll a hátországotok?  

M.B.: A legfontosabb a család, míg otthon éltem Debrecenben, addig a szüleim és a testvérem, majd a Budapestre költözésem után a férjem. A klubban, ahol vívok, az edzőpartnereim is nagyon támogatóak.  

N.A.: Én is elsősorban a családot emelem ki, de én ide sorolom az edzőimet is. A betegségem alatt és azóta is, bármikor hívhatom őket és segítenek.  
H.É.: Nekem a családom mellett a barátaim adtak nagyon erős hátteret a trauma idején is. Ugyanazokat a hétköznapokat éltem meg, csak sokkal nehezebben, és az nagyon jó volt, hogy a barátaim ugyanúgy hívtak a programokra, mint korábban. Tehát nem hagytak ki az eseményekből, és nem sajnálkoztak, hogy „szegény Évinek műlába van”. 

A trauma idejéből őriztek-e olyan mondatot, szituációt, ami különösen sokat számított? 

H.É.: Nekem nem volt ilyen mondat, de a szeretteim stabil háttere és az önmagamból merített erő miatt fel sem merült, hogy feladjam. 

N.A.: Amikor beteg voltam, akkor az adta a legnagyobb erőt, hogy egyszer újra visszamehetek vívni. Sokszor visszaemlékszem arra a napra, amikor befejeződött a kezelés, mert hazaértünk és igazi meglepetés fogadott: az egész csapat várt és hatalmas táblát tartottak, hogy „Büszkék vagyunk rád, Anna!”. Ez a mai napig erőt ad.  
M.B.: Külön mondatra nem emlékszem, de a család folyamatos biztatására igen. Erőt adtak azzal, hogy ne adjam fel, és emellett kellett egy belső hang is, ami a folytatásra és tervek szövésére biztatott. 

Egyetemi közegben vagyunk, ti mind tanultatok – illetve Anna még tanul – a felsőoktatásban. Hol és mit tanultatok és hogyan egyeztettétek össze az élsporttal? 

M.B.: Én nagyon hamar eldöntöttem, hogy jogi egyetemre szeretnék járni, még azelőtt, hogy kerekesszékbe kerültem. Amikor felvettek az egyetemre, szerencsémre akadálymentes volt. Ugyan az egyetemi évek alatt ismerkedtem meg a vívással, de akkor ez még csak egy hobbi volt, később vált komolyabbá. 

N.A.: Elsőéves hallgató vagyok, rekreációs életmódot tanulok. Mindig is a sport világában akartam maradni, ez számomra nem kérdés. A tanulással összeegyeztethető a sport, ráadásul az edzéseim mellett én is tartok edzéseket kicsiknek.  

H.É.: Nekem pont a főiskolai gyakorlat során történt a balesetem. Turizmus-vendéglátást tanultam, és akkoriban, 10-15 éve még nagy dolognak számított, ha valaki kijuthatott külföldre egy ötcsillagos szállodába. A gyakorlat végén szenvedtem robogóbalesetet, és ezután el kellett gondolkodnom azon, hogy ilyen sérüléssel hogyan tudnék egész nap pincérként tálcákkal rohangálni. Ezért recepciósként helyezkedtem el, közben sportoltam és tanultam is. Azt gondolom, hogy a tanulás és az élsport összeegyeztethető, de a teljes állással már nehezen. 

Bogi és Évi, nektek van civil foglalkozásotok?

M.B.: Én a rendőrségen dolgoztam nyolc évet, és most Gyálon önkormányzati képviselő vagyok.  

H.É.: Nekem egy normál állás nem férne most az élsport mellé. Mindig fejlesztem, képzem magam, és ezt a vasat ütöm, hogy az élsportból minél többet tudjak kinyerni.  

Kell-e, vagy kellett-e extrán bizonyítanotok azért, mert nők vagytok, kerekesszéket használtok és parasportolók vagytok? 

H.É.: Bennem mindig volt bizonyítási vágy, de nem is másoknak, hanem magamnak. Mindig magamból indulok ki, ezért fontos, hogy legyen célom, amit el tudok érni, és ha ez megtörténik, akkor büszke és hálás vagyok. De az életemben ezek állandó érzések, mert olyan lehetőségeket kaptam a sport révén, hogy azokkal nemcsak élni tudtam, hanem eredményeket is elértem.  
M.B.: Szerintem is az a fontos, hogy elsősorban magunknak bizonyítsunk, hogy igen, mindent meg tudunk tenni. Sosem gondoltam magamra úgy, hogy más lennék, azért is nehéz egy ilyen kérdésre válaszolni. Mindig olyan közeg vett körül, ahol nem éreztették velem, hogy más lennék.  

Amikor kiálltok a közönség elé, akkor nemcsak önmagatokat, hanem a diverzitás ügyét képviselitek. Ez jelentett-e bármikor nehézséget?  

M.B.: Inkább olyan nehézségek vannak kerekesszékesként, mint az akadálymentesség. Tehát nem tudok bejutni bizonyos épületekbe, vagy sokkal nagyobb logisztikát igényel, hogy eljussak valahova.  

N.A.: Nekem a közönség előtt ez sosem okozott nehézséget, de magamban igen. El kellett fogadnom, hogy már nem tudok futni, ugrani, és nem tudom azt az életet élni, mint előtte. De azt érzem, hogy teljes életet élek.  
H.É.: Én is az önelfogadást emelném ki, hiszen változott az állapotom és a lábam nem fog kinőni. Nekem ebből kellett a maximumot kihozni. Én sem érzem magam kevesebbnek azért, mert a testképem megváltozott. Sőt, a nagymamám mindig azt mondta, hogy mi sokkal többet érünk magunk számára is, mert plusz egy nehézséggel éljük a napjainkat. És ez így van, mert A-ból B-be sokkal nehezebben jutunk el, miközben ugyanazt csináljuk, mint egy átlag ember. De ha még ezen felül is tudunk teljesíteni, az jó üzenettel bír.  
 

Éppen ezért, amit most mondtatok, ti csapattársként másképp viszonyultok egymáshoz, mint az ép sportolók?

M.B.: Nincs előtérben egymás között, hogy kinek mi baja, igazából sokszor el is felejtjük. Néha rámegyek a kerekesszékkel Évi lábára, és ezen nevetünk. Vagy Zsuzsi (a tőrcsapat negyedik tagja, Krajnyák Zsuzsannna – a szerk.)  is elfelejti, hogy valamit nem érek el, és akkor jön rá, hogy „ja, mert te kerekesszékben vagy!” 

H.É.: Erről nem tudok nyilatkozni, mert felnőttként nem vettem részt álló vívóként élsportban. Gyerekkoromban két barátnőmmel karatéztam egy szuper közegben. Szerintem a sport eleve nagyon össze tudja kovácsolni az embereket, főleg, ha egy közös célunk van. 

Mit ad számotokra a sport?

M.B.: Önbizalmat. Abban segít, hogy higgyek önmagamban.  
N.A.: Nekem a sport maga az életet jelenti. Amikor beteg voltam is az volt a legfontosabb, hogy ha hazamegyek, akkor legalább egyszer hadd foghassam kezembe a tőrt, és szúrhassak a szúrópárnára. A vívóteremben otthon érzem magam és nyugodt vagyok.  
H.É.: A sport küzdeni akarást és a kitartást jelent. Ha valaki tesz a céljaiért és meglesz a gyümölcse, akkor az fantasztikus érzés. Persze nem mindig teljesül, de nekem az élsport már eddig is nagyon sok szép élményt adott.