És nálatok mikor írta utoljára férfi kolléga az értekezlet emlékeztetőjét?

A közelmúltban megjelent Doing Academic Careers Differently: Portraits of Academic Life nemzetközi esszékötet szerkesztői könyvükkel arra vállalkoztak, hogy feltérképezzék különböző országok akadémiai életpályáinak sajátosságait. Ezúttal azonban nem klasszikus, tárgyilagos tudományos szövegeket vártak a szerzőktől, hanem a kutatók személyes megéléséire voltak kíváncsiak, egyéni portrékat vártak. A könyv fontos célja, hogy hangot, teret és reményt adjon egy sokszínűbb és befogadóbb akadémiai rendszer víziójának, és feltárja az akadémiai életút alternatív módjait, például milyen fekete kutatóként, női akadémikusként, az egyetemi világba művészként vagy az üzletből középkorúként csatlakozó oktatóként egyetemi karriert építeni. Több írás azzal foglalkozik, milyen metaforákkal lehet szemléltetni az akadémiai szférában való boldogulást, a tükröktől kezdve a kacsák sokoldalúságán át a permakultúráig. A kötetbe végül Kiss Gabriella, a Döntéselmélet Tanszék docensének írását is beválogatták. A Corvinus oktató-kutatója a tudományos pálya egy érdekes aspektusát választotta esszéje témájául: arról írt, hogy gyermekeit egyedül nevelő női kutatóként milyen kihívásokkal szembesült az akadémiai pályán, illetve hogy milyen döntéseket kellett meghoznial a munka és magánélet összehangolása során. Bár egy személyes indíttatású írásról van szó, mégis jól kirajzolódnak belőle a kelet-európai akadémiai világra jellemző sajátosságok, illetve a női akadémiai életutakat alakító tényezők.  

A tudományban rendhagyónak számítanak a személyesebb hangvételű írások. Mi az előzménye a könyv létrejöttének?  

A Doing Academic Careers Differently című könyvről van szó, amelynek az ötlete még a járványidőszak alatt fogalmazódott meg. Az alapvetően kritikai menedzsmenttel foglalkozó brit szerkesztők egyrészt arra voltak kíváncsiak, hogy az akadémiai életpálya mennyire behatárolható és milyen tényezők alakítják a karrierutakat, illetve milyen ennek a személyes megélése. Másrészt, a tudományos írás határait is feszegetni szerették volna egy kicsit: a felhívásuk fontos része volt, hogy ezúttal ne tárgyilagos tudományos szövegek szülessenek, hanem személyesebb hangvételű írások. Nekem Primecz Henriett továbbította a szerkesztők felhívását, aki − ismerve a szakmai múltamat – azt gondolta, hogy lenne mondanivalóm ebbe a könyvbe. Kezdetben dilemma volt számomra, hogy mennyire nyíltan írjak a magánéletemről, ugyanakkor ahogy végiggondoltam a pályámat, hamar világossá vált számomra, hogy egyedülálló anyaként a munkám és a magánéletem nagyon sokáig nem volt szétválasztható egymástól, szorosan hatottak egymásra. Végül arra jutottam, hogy a történetemnek ez lesz az egyik aspektusa. Emellett a közép-kelet-európai akadémiai élet helyzetéről és a karrierút során jelentkező döntésekről és úgynevezett trade-offokról is szól a fejezetem. Azt gondoltam, hogy ezek az aspektusai az egyetemi karriernek mások számára is érdekesek lehetnek.  

Az írásod központi eleme a zsákban futás hasonlata. Azt írod, hogy sokszor úgy élted meg a szakmai kihívásokat, mintha a lábaidra zsákot húzva állítottak volna a rajtvonalhoz egy futóversenyen. Visszatekintve mik voltak azok a tényezők, amik ezt az érzést eredményezték?  

Sok tényezőből szövődött ez a zsák. Egy részük a posztszocialista országok társadalmi sajátosságaiból fakadt, más részük az akadémiai világ törvényszerűségeiből. Nagyon kicsik voltak még a gyerekeim, amikor elváltam, és hamar szembesülnöm kellett vele, hogy itthon minden a hagyományos családi működésre van kitalálva, nem igazán veszi figyelembe a világ, hogy vannak gyereküket egyedül nevelő szülők. Egy válás után jellemzően a nők nevelik a gyerekeket a magyar társadalomban, ők lesznek az elsődleges családfenntartók, miközben férfi kollégáiknál jellemzően alacsonyabb fizetést visznek haza, ami egyetemi oktatóként amúgy sem túl magas, főleg kezdőként. Csak néhány külső tényezőt említettem most, amikhez még hozzáadódtak az akadémiai világ sajátosságai. Például, hogy ez a szakma a folyamatos jelenlétre, a legfrissebb szakirodalom követésére épül, és egy női kutató ezért nagyon könnyen kerül versenyhátrányba a szülési szabadsága alatt kiesett idő miatt. Ebben a paternalista családtámogatási szemlélet is szerepet játszik. A magyar akadémiai szektorban a nők olyannyira háttérbe szorulnak a karrier előrehaladtával, hogy erre már az MTA is felfigyelt, és külön kutatásokban foglalkoztak vele, amely kutatásokban például Nagy Beáta is részt vett a Corvinusról.  Szóval ez nem csak az én zsákom, hanem sok kollégámé is. 

Nagyon megmaradt az írásodból egy mondat, amikor arról írsz, hogy nem célod a legjobb kutatónak lenni, hanem egy elég jó kutató szeretnél lenni. Ez egy szükségből meghozott döntés vagy a munka-magánélet egyensúlya érdekében egy jó szívvel vállalt kompromisszum részedről?  

Én hajlamos vagyok a szakterületem legjobb külföldi kutatóinak munkásságához mérni a saját eredményeimet, ami abból a szempontból nem baj, hogy a kutatásban is magasra teszem magamnak a mércét, de ez olykor frusztrációhoz is vezethet. Ha az elmúlt húsz évben kizárólag kutattam volna, akkor talán máshogy alakul a nemzetközi karrierem, ugyanakkor egy csomó fontos tapasztalat kimaradt volna az életemből, például az oktatás is, amit nagyon szeretek, vagy nem lettem volna kutatási menedzser a korábbi G karon, aminek rengeteg személyes kapcsolatot és tapasztalatot köszönhetek. Döntéselméletből azt tanítjuk, hogy nem létezik tökéletes döntés, és hogy az embernek korlátai vannak. Akkor tudunk megelégedni a döntéseinkkel, ha nem a tökéletesre törekszünk, hanem inkább a kielégítő döntésekre. Tehát ilyen értelemben voltak szükségszerűségből is meghozott kompromisszumok a pályám során, viszont amit itt a Corvinuson csinálok, abban azt gondolom, hogy a legjobbra törekszem, ebben tudatosan magasra teszem magamnak a lécet.  

Az elmúlt éveid tudományos munkásságának eredménye, hogy ettől az évtől kutatáshangsúlyos akadémiai pályán dolgozol az egyetemen. Mit tanácsolnál egy pályakezdő női kollégának, mire figyeljen az akadémiai pályán?  

Pető Andreától olvastam egyszer egy tanulmányt arról, hogy az akadémiai világban is mennyi láthatatlan munkát osztanak a női kollégákra vagy vállalják azokat a nők önként. Tipikus közösségi vagy másokat segítő tevékenységek ezek, például adminisztrációs vagy mentorálási feladatok, amik nagyon fontosak, ugyanakkor kevésbé számítanak például előléptetéskor, és mint sok más tevékenység, ezek is a kutatásról viszik el a fókuszt. Azóta tudatosan figyelem például, hogy mikor vállalja férfi kolléga az emlékeztető írását egy értekezletről, de elég ritkán történik ez meg. Tehát egyrészt az lenne a tanácsom a pályakezdő női kollégáknak, hogy ahol csak tudnak, szálljanak szembe a kimondott vagy kimondatlan társadalmi elvárásokkal és próbálják megtartani a fókuszt a karrierjükben. A határok meghúzása már a kezdetektől nagyon fontos. Másrészt viszont az első években ne féljenek minél több területen kipróbálni magukat és kísérletezni, amíg rájönnek, hogy a tudományos világ melyik szeglete érdekli őket a legjobban, és megéri-e számukra azokat a bizonyos trade-offokat vállalni. Számomra ez a pálya attól izgalmas, hogy van benne terepe a kreativitásnak, és szenvedélyesen vetheti bele magát az ember. Azt hiszem, mindenkinek meg kell találnia, hogy mi okoz számára örömet ebben a munkában. 

+++ 

A “Zsákban futó akadémikus” című könyvfejezetből: 

“Akadémiai pályafutásom során többször éreztem úgy, hogy vagy nem vagyok jó úton, vagy összekötött lábbal futok egy futóversenyen. Ha megpróbálom elképzelni magam ezen az útvonalon, és “zsákban futáson” képzelem el magam. Ez a vicces verseny általában egy olyan szituáción alapul, ahol minden versenyzőnek egy zsákot kell a derekáig húznia, és így kell futnia az elejétől a végéig. Ebben a forgatókönyvben minden versenyző ugyanolyan hátrányból indul, mivel mindenkinek zsákban kell futnia. Az akadémia azonban nem egészen ugyanolyan, mint ez a helyzet. Az akadémiai karrier építéséért folytatott “versenyben” mindannyiunknak ugyanazon a nemrégiben kirajzolt pályán kell futnunk, de néhányan közülünk különböző hendikepekkel indulunk, míg másoknak nincs hátránya. Az én szemszögemből nézve futóversenyben vagyunk egymással, és én vagyok az, aki a zsákban fut, míg mások anélkül versenyeznek. Ez nem egy vicces játék, hanem egy igazi verseny, de nekem hátrányom van”.