Corvinus-kutatás: mennyire fenntarthatatlanok ökológiailag a budapesti várostérség háztartásai?

Négyfős magyar kutatócsoport tanulmánya jelent meg a Sustainable Cities and Society című folyóiratban szeptemberben, amely a magyarországi urbanizáció, a budapesti fővárosi térség környezeti fenntarthatóságát újszerűen elemzi a háztartások ökológiai lábnyomának és a rendelkezésre álló földterület biokapacitásának egyidejű összevetésével. Az ökológiai lábnyom megmutatja a keresletet, azaz, hogy hány hektár földterületre van szükség a felhasznált anyagok előállításához, Magyarország ökolábnyomához leginkább az élelmiszerekre és italokra, a lakhatáshoz kapcsolódó energiafelhasználásra, a közlekedésre, az alkoholra és a dohányra fordított kiadások járultak hozzá 2018-ban. A biokapacitás az ökológiai kínálatot, vagyis az eltartóképességet jelzi: azt, hogy mennyi biológiailag termékeny föld van a vizsgált területen, amely megújuló erőforrásokat tud termelni és elnyelni az onnan származó hulladékot. A számításokat a terméshozamokat figyelembe vevő globális hektárban végezték.

Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, az MTA Regionális Kutatások Központja, a Széchenyi István Egyetem, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóinak bevonásával készült publikáció a 2003 és 2018 közötti időszakot vizsgálta. A szerzők megállapították, az ország egészének ökológiai deficitje a 2000-es évek eleje óta fokozatosan mérséklődik, amelynek oka a népesség csökkenése és az ország egészét nézve a biokapacitás növekedése. Budapest ökológiai erőforrásai azonban csökkentek, aminek oka a környezetminőség romlása, az urbanizáció okozta biológiailag aktív felületek zsugorodása és a városiasodás lehet. A fővárost és az agglomerációját magában foglaló budapesti nagyvárosi térség részesedése Magyarország teljes ökológiai lábnyomában 28,3 százalékról 31,5 százalékra nőtt 2003 és 2018 között.

Budapest túlterheltsége nagymértékű, bár enyhén csökkenő: míg 2003-ban 34-szer annyi földterületre lett volna szükségük a fővárosiaknak a fenntarthatóság eléréséhez, mint amennyi rendelkezésükre állt valójában, 2018-ra ez az arány némileg – 30-szorosra – csökkent. Az agglomerációs övezetben viszont nőtt a túllépés: 2,1-ről 2,4-szeresre. Ez 7 százalékos emelkedés másfél évtized alatt, amit az ökoszisztéma biokapacitása nem ellensúlyoz a kínálati oldalon. A tanulmány szerint Magyarország többi részén még vannak “ökológiai tartalékok”, ezek 2003 és 2018 között 13 százalékról 24 százalékra nőttek. Ez egyrészt a budapesti nagyvárosi régión kívüli számottevő népességfogyással (a 2003-as 7,4 millióról 2018-ra 6,8 millióra), másrészt a mezőgazdasági termelés hatékonyságának javulásával hozható összefüggésbe. Az adatok az urbanizáció és az ökolábnyom közötti, a szakirodalomban többek által feltételezett fordított U alakú kapcsolatot nem igazolták, Magyarország értékei épp a globális pénzügyi válság idején estek vissza.

Az eredmények segíthetnek a politikai döntéshozóknak abban, hogy beazonosítsák a városrégiók átlagos felüli ökológiai egyensúlyhiányáért felelős gócpontokat. „Ahhoz, hogy megváltozzon az emberek fogyasztási magatartása és javuljon a környezeti hatékonyság a Magyarországhoz hasonló, erősen központosított városi rendszerű, elöregedő társadalmakban, speciális, az elsődleges nagyvárosi területekre irányuló programokat kellene indítani az ökolábnyom további növekedésének csökkentésére és a biokapacitás zsugorodásának megállítására. Ilyen program lehet például a közösségi közlekedési rendszer támogatása, energiahatékonysági beruházások vagy a kompakt város koncepciója szerinti fejlesztések” – mondta Harangozó Gábor társszerző, a Corvinus Egyetem Fenntarthatósági Menedzsment és Környezetgazdaságtan Tanszékének vezetője.

A tanulmány a Sustainable Cities and Society című folyóiratban idei szeptemberi számában jelent meg.