Rajtunk múlik, hogy utódaink egy sivataggal vagy a felelős vízgazdálkodás kihívásaival néznek majd szembe

A tavalyi év súlyos aszálya sokunkat ráébresztett arra a nyilvánvaló tényre, hogy a víz az egyik legnagyobb kincsünk, ezért márciusban a víz és a vizes élőhelyek védelmét választottuk a hónap fenntarthatósági témájának. 

Ezúttal Ungvári Gáborral, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) Vízgazdasági csoportjának főmunkatársával beszélgettünk, aki elsősorban a hazai, illetve a környező régióra vonatkozó vízhasználat és vízkár-elhárítási tevékenységek gazdasági és környezeti szempontú elemzésével foglalkozik. A beszélgetést a hossz és a közérthetőség miatt szerkesztve közöljük. 

Erről szól az interjú: 

A víz világnapja minden év március 22-én arra hívja fel a figyelmet, hogy a víz az egyik legnagyobb értékünk, melyet saját érdekünkben meg kell védenünk. Mitől kell megvédeni a vizeinket? 

Egyszerűen fogalmazva magunktól. Mindig arról beszélünk, hogy mit kell megvédeni, ami egy kicsit félrevisz. A víz fontos, hasznosítandó erőforrás, és közben közvetett módon a természetet élteti, és ezen keresztül is hatással van ránk. Ez egy kölcsönös hatás, amiben nemcsak rombolni tudunk, hanem építeni is. Ha megfelelően gondozzuk a környezetünket és megfelelően szervezzük a víz jelenlétét a tájban, akkor ez egy előnyös kapcsolat. 

Ahogy a tudásunk bővül, rájövünk, hogy itt nem egy probléma van egy megoldással, hanem folyamatosan bővül az ismeretünk arról, hogyan kapcsolódik össze lokálisan és globálisan is a vízhasználat. A vizeket azért kell védenünk, mert ezeket az összefüggéseket még nem építettük be az intézményeink működésébe, ezért a jelenlegi vízhasználatunk leépíti ezeket a természeti erőforrásokat. 

Mi jelenleg a legnagyobb probléma, ami a hazai vizeinket érinti? 

Magyarországon a legnagyobb probléma a hosszútávú kiszáradási folyamat, amit ugyan vízhasználati problémának mondunk, valójában területhasználati problémáról van szó. A szárazföldi vízciklus egészséges működéséhez arra lenne szükség, hogy sokkal több víz szivároghasson be a talajba, és ott nedvesség formájában tárolva a növények számára csillapíthassa a tavalyihoz hasonló aszályos periódusok hatását. 

A területhasználatunk jelenleg mind a külterületeken, mind a településeken belül ellene mutat ennek. Itt nem arról van szó, hogy mindent el kell árasztani, hanem a területhasználaton belül kellene érvényesíteni ezt a szempontot. Ennek főleg együttműködési és szervezési korlátjai vannak, mert az egymás szomszédságában lévő területtulajdonosoknak, akár gazdáknak vagy más területhasználóknak kellene együttműködniük. 

A probléma városi ága a hőszigetjelenség. Az, hogy a városok kiterjedtek és a városokon belül is növekszik a leburkolt területek aránya, önmagában is plusz folyamatokat indított el. A párologtatás hiánya erősíti a hőszigetjelenséget, erre tett rá még a klímaváltozás is. 

A tavalyi évben több Budapest környéki településen átmeneti vízhiány alakult ki. Mi a helyzet a vízkészleteinkkel? 

Egyre több helyen érünk el oda, hogy annyi vízből kellene gazdálkodnunk összesen, amennyit most elhasználunk, vagy annál még kicsit kevesebből is. Erről szól a debreceni történet is, de több más hely is van az országban, ahol felmerült, hogy fontos az, hogy mire használjuk a vizet. Ha van olyan tevékenység, ami magasabb hozzáadott értékkel bírna, de mi nem arra használjuk, akkor ez az ország gazdasági növekedését is akadályozza. 

Ehhez kapcsolódik a vízzel kapcsolatos infrastruktúrák pénzügyi fenntartásának kérdése is. Tíz éve rezsicsökkentés van, de a jelenlegi vízdíjakból a víziközmű szolgáltatást nem lehet fenntartani, ez a szolgáltatás minőségének csökkenésében is látszik. Azzal, hogy az állam átveszi a közművagyont, a probléma még nem oldódik meg, mert valakinek ezt a hiányt finanszíroznia kell. 

A klímaváltozással az extrém időjárási helyzetek esélye is növekszik, melyhez az infrastruktúrával is alkalmazkodni kell. Ha erre nincs forrás, akkor nem fogunk tudni fejleszteni, nem fogunk tudni felkészülni a felmerülő problémákra. A Budapest környékén tavaly felmerült vízhiányos időszakok már ehhez a problémához kapcsolódnak. Nem növekedtek a tárolókapacitások olyan mértékben, ami képes lett volna lekövetni a kiköltözők számának gyors növekedését. 

Ezek főleg rendszerszintű megoldások, az ENSZ idei kampánya viszont az egyéni cselekvésről szólt. Ezek az egyéni cselekvésre való ösztönzések mennyire megalapozottak, mekkora hatásuk van ezeknek? 

A rendszerszintű változások is egyéni cselekvéseken múlnak, de amikor azt mondják, hogy zárd el jól a csapot, az fontos, de a probléma léptékéhez mérve inkább greenwashing. A víz egy közös dolog, és annyira sokrétű az a hatásrendszer, amiben a víz itt van körülöttünk, hogy a lényeg a szabályokon van. Azzal, amit mi általában egyéni cselekvésnek nevezünk, csak keveset lehet tenni. 

Az viszont, hogy az egyének egyéni cselekvésként a saját környezetükben szeretnék rendbe tenni a dolgokat, vagyis gazdáivá válnak mondjuk egy vízfolyásnak vagy egy zöldfelületnek, az számít igazán. Azok tudnak ott lenni egy tó vagy egy vízfolyás mellett, akik ott élnek, és nekik, mint közösségnek kellene ebben cselekedniük. Ez nehéz, mert rengeteg dolog le van szabályozva jogilag, és ezen túl is egy bonyolult összefüggésrendszerről van szó, ahol az új ismeretek fényében a jogszabályok megszabta keretek a hosszú távú célok felé mozdulást gátolhatják.  De a szabályokat csak akkor lehet alakítani, ha vannak olyanok, akik tudják, hogy miben és hogyan kell változtatni és erről kialakul a közmegegyezés is. Ez a lokális szint kihívása, már csak a térlépték miatt is. 

A vízhasználat területén ilyen közösségi társulásokra van egyébként példa. A városban ilyen közösségi cél lehet a zöldterületek kiterjesztése és a hőszigethatás lokális csökkentése a párologtatásra képes területek visszaépítésével. Külterületeken pedig a kisebb vízfolyások szerepének újragondolása lehet megoldás, melyeket korábban vízelvezetőnek alakítottak át. Ha ugyanott most rekreációs céllal akarunk kialakítani valamit, akkor ezt össze kell hozni azzal, hogy mások ott gazdálkodnak és ebből élnek meg. Ha ezek a közösségek kialakulnak, akkor elindul a közös gondolkodás és az akció is, amin keresztül az egyének is segíthetik a természet újraszerveződését. 

Hogyan tudja támogatni ezt a közösségi aktivizmust a tudományos szféra? 

Tavaly nyáron sok szó volt az aszály kapcsán arról, hogy mit kellene másképp csinálni és ki rontotta el. Százötven évvel ezelőtt még nem voltak ismertek a folyószabályozás hátulütői, csináltak valamit, ami akkor jónak tűnt, és egyébként komoly gazdasági felfutást eredményezett. Megjelentek viszont később a negatív visszacsatolások is, melyeket kezelnünk kellene, de nem tesszük.  

Érdemes tisztázni, hogy a mai állapotokat milyen folyamatok idézték elő, de nem a bűnbakkeresés miatt, hanem hogy hatásos válaszokat lehessen adni. Ez nem fog menni az alkalmazkodással járó érdekellentétekkel való szembenézés nélkül. Most ezt kerülgetjük. Rengeteg olyan szántóföldünk van például, melyek magas termelékenységű művelésre nem használhatók, csak az agrártámogatások tartják életben, így közpénzből állítunk elő közköltséget. Eközben nincs helye a víznek, ahol az beszivároghatna, és a természetes vegetáció a tartalékot felhasználva csillapítaná az aszályt. 

Át kellene ezt gondolni. Viszont valaki most pont ebből a mezőgazdasági tevékenységből él, ebbe ruházott be, őt sem lehet otthagyni, vagyis egy szemléletében átfogó, de a lokális adottságokat és sokszínűséget tiszteletben tartó megoldásokra van szükség minden érintett bevonásával. Nem konszenzus kell, hanem az érdekegyeztetés és jogérvényesítés aprómunkája. Ez az a kérdéskör, ahol a közgazdaságtan eszközrendszere behozható a képbe. 

Az akadémia a tisztánlátást segítheti abban, hogy mik a problémák, ezek hogyan függnek össze, mik a szűk keresztmetszetek és milyen technológiai és hozzáállásbeli változás szükséges a megoldásukhoz. Tavaly nyáron mindenki technológiákról beszélt, hogy hogyan lehet visszatartani a vizeket. Ezek mind lényeges dolgok, de nem azok, amiket akadémiai szinten ne tudnánk már most is. Az igazi probléma az, hogy aki most egy csatornát kimélyít, az pontosan tudja, hogy ennek milyen negatív hatása van, de a csatorna vízjogi engedélyéhez kapcsolódó jogszabályt muszáj betartania. 

Fontos hiányosság most, hogy a társadalomtudományi-közgazdaságtudományi szféra nem tudja átvinni a többi akadémiai területen, hogy sok esetben szakpolitikai vagy menedzsment hibákról van szó. Nem a technológia hiánya, hanem az olyan korlátok, mint például a magas tranzakciós költségek vagy az információs aszimmetriák azok, amik az igazi problémát jelentik. 

Hogyan oldhatók fel ezek a tranzakciós és információs korlátok? 

A megoldáshoz fel kell tárnunk és meg kell értenünk ezeket a problémákat. Itt van például a belvíz, melynek a szabályozása egy csúcsidei árszabályozási kérdés lenne. Van egy adott vízelvezető kapacitásunk, melyben időszakonként különböző kereslet alakul ki. Ha úgy árazzuk ezt, hogy nem árazzuk, vagy csak átlagáron árazzuk, akkor törvényszerűen következik, hogy az igény meg fogja haladni a kapacitáskorlátot. Ha alkalmazni tudnánk a csúcsidei árazást, akkor a gazdálkodók vagy települések oldalán felmerülne, hogy mennyibe kerül most vagy három hét múlva elvinni a vizet. Egy ilyen árazás esetén nem biztos, hogy megéri nekem csak azért hamarabb levezetnem a vizet, hogy többet tudjak valamivel termelni. Vagy ha arra adnának támogatást, hogy alakítsak ki egy gyepes területet, akkor lehet, hogy az jobban megéri majd nekem. Én a pénzemnél vagyok, és a természeti rendszer is jól jár. 

Ilyen jellegű közgazdasági megoldásokkal is lehet tájszervezésben gondolkodni és megoldást találni a természeti problémára, de előbb minden érintett álláspontját érteni kell. Ez az, amit a közgazdászok nem mindig értenek meg. Odamegyünk, hogy mi mindenhez értünk, csak mondják meg a számokat és mi megmondjuk a tutit, csak a dolog nem fedi a fizikai és ökológiai valóságot. A megoldásához interdiszciplináris problémaértelmezésre van szükség. 

Milyen hozzáadott értéke lenne annak, ha ezek a víz védelmét célzó cselekvések megvalósulnának? 

Amikor egy olyan nagy cég közepén ülsz, amelyik szép lassan éli fel a tőkéjét, de nem látsz rá átfogóan a folyamatokra, akkor azt hiszed, hogy minden jól működik. Egészen addig, amíg el nem fogy a tőke és a hitelezők meg nem jelennek. Mi itt a Kárpát-medencében egy iszonyúan nagy ökológiai tőkén ülünk, és lassan morzsoljuk el azt. 

Ennek a tőkefelélésnek már ma is vannak jelei, de amíg lassan morzsoljuk, addig tűnhet úgy, hogy a világ rendben van körülöttünk. Ennek a folyamatnak viszont valahol, valamikor vége lesz. Valószínűleg nem tíz, hanem inkább százéves távlatban, de a kérdés az, hogy sivatagban vagy egy fenntartható vízgazdálkodású területen akarunk-e élni. Erről döntünk minden egyes lépéssel: Az egészségesebb víz- és tájhasználati felé lépünk, vagy a tőkénkből élünk fel egy további apró részt Ez egy hosszú folyamat, és mind az egyéni, mind a közérdeket tekintve egy vízgazdagabb környezet sokkal jobb, mint egy vízszegény, még ha ezzel sokkal több munkája is lesz az utódainknak. 

Szerző: Kovács Máté (Corvinus Kommunikáció) 

______________________ 

A víz világnapja alkalmából a Corvinuson is az éltető víz és a vizes élőhelyeket védelmét tűztük zászlónkra márciusban a Hónap témája projektben. Írtunk arról, hogyan védhetjük meg vizeinket a műanyagtól a hulladéktermelésünk csökkentésével, vagy azzal, hogy eldobható palackok helyett az egyetemen elhelyezett vízvételi pontok egyikét használjuk. A víztakarékosság szintén megjelent szempontként a Corvinuson, ősszel például víztakarékosságot segítő perlátorokat szereltek fel az egyetemi csapokra. Márciusban további cikkekkel is jelentkezünk még a víz védelmével kapcsolatban, így érdemes követni a Corvinus Green aloldalt, ahol az összes kapcsolódó cikk elérhető lesz.