„A gyász menti meg az embert a depressziótól” 

Idén adták ki a The Meaning of Mourning című kötetet az Egyesült Királyságban, melyben a halálról, a veszteségről, a gyászról írt egy-egy fejezetet tizenöt filozófus, köztük Mezei Balázs M. professzor. A Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének egyetemi tanárával, vallásfilozófussal beszélgettünk a gyász mibenlétéről, elkerülhetetlenségéről, rítusokról, az Antigoné-problémáról, és arról, hogy végül a rossz a jót tárja fel.  

Ösztönös szükséglet, hogy a gyásszal megerősítsük a közösséget. Egyre többen vannak, akik a hamvasztást és a szórást választják vagy szerettüket egy urnában tartják otthon a könyvespolcon, és azt mondják, az elhunyt így van velük. Mennyire fontosak ma a hagyományok és a ceremóniák? 

Szerintem fontosak, bár sokan nem így vélekednek. Van egy gyászellenes tendencia a mai kultúrában, amely összefüggésben áll a digitális kultúrával, ez az elmúlást szeretné „félretenni, az ember számára halhatatlanságot biztosítani, az emberi identitást „elmenteni”. A funkciójukat már nem teljesítő testrészek cserélhetők, az ember szemüveget, műfogsort hord, szervátültetések vannak, miért ne lehetne az agyba is beültetni valamit? Ez a transzhumanizmus valójában manipulálhatóvá teszi az embereket.  

Véleményem szerint viszont a Trauerarbeit (gyászmunka) nem spórolható meg, a klasszikus halálfeldolgozást nem lehet, nem szabad elfelejteni. Gondoljon arra, hogy a katonák például arról számolnak be, hogy akiket szemtől szemben megöltek, azoknak az arcát életük végéig nem felejtik el. Ha a halált komolyan vesszük, akkor a gyászt is komolyan kell venni. Ahogyan a könyvben megjelent tanulmányomban is írtam, a gyász menti meg az embert a melankóliától, és itt az orvosi értelemben vett depresszióra gondolok.  

A gyász egy szeretett személy elveszítése, míg a depresszió önmagunk elveszítése.  

Ez így van, a gyászmunka, annak különböző fázisai fontosak, ezen az úton végig kell menni, ez azt jelenti, hogy értelmesek vagyunk. Mit jelent az értelmesség? Azt, hogy értelmes célra irányuló lényként fogjuk fel önmagunkat, a társadalom létét; az univerzumnak is ilyennek kell lennie. Ha az értelem elvész, elvész a történelem értelmessége is.  

A holokausztból nem tanultunk sokat, azóta is zajlanak népirtások a világ különböző részén, most a szemünk előtt folyik Izraelben egy szörnyű háború. Hát a homo sapiens semmiből sem tanul?  

A szabadságot az ember jóra és rosszra is használhatja. Vannak, akik a holokausztról, a felfoghatatlan gonoszságról azt mondják – például Eli Wiesel –, hogy ez érinthetetlen téma. Ez szerintem problémákat okozhat. De ott van például Viktor Frankl bécsi pszichiáter, aki azt mondja, a rossz végeredményben a jót tárja fel. Mint ismert, Franklt deportálták várandós feleségével és a szüleivel, koncentrációs táborba. Csak ő maradt életben, a háború után mély depresszióba esett, majd megírta a „…Mégis mondj igent az életre!” című híres könyvét. Ebben azt állítja, az emberi életnek a legborzalmasabb helyzetben is lehet értelmet adni.  

Azt gondolom, a középkori mondás, a bonum est diffusivum sui, vagyis a jó önmaga szétáradása, nem tud magyarázatot adni a rosszra. Így átfogalmaztam és azt állítom, a jó önmagam megtagadása és helyreállítása egyben (refusivum sui). A jó azért jó, mert a rosszat is magába integrálja. Ennek a mechanizmusa a gyászmunka. Lelki és közösségi szinten is igazolható, hogy a valóság jobb, ha a rosszat is integrálja. Édesanyám, aki sok mindet megélt, úgy fogalmazta ezt meg: minden rossz valami jóra irányul.   

Mindig vannak olyanok, akik nem tanulnak semmiből, hanem monomániásan saját hatalmuk kiterjesztésére törekednek, ez okozta a holokausztot is. Mivel az ember szabad lény, képes erre is, de éppen szabadsága miatt képes a jóra, a fejlődésre, vagyis arra, hogy a rosszat jóval írja felül. Most is e két törekvés összecsapását éljük meg, miközben a narratívák rafináltabbak lettek, s – miként a túlprofitra törekvő kereskedő – a silányat látványos csomagolásban állítják elénk.   

Tanulmányában nagyon szépen ír a Saul fia című filmről.  

Igen, Nemes Jeles László filmjében Saul a koncentrációs táborban a létező legszörnyűbb munkát végzi: a Sonderkommando tagja. Ebben a szürreális, borzalmas élethelyzetben minden vágya és célja, hogy egy kisfiút (akit saját fiának gondol), aki valamilyen véletlen folytán nem halt meg a gázkamrában, de Saul szeme láttára egy náci tiszt agyonlövi – nos, ennek a kisfiúnak akar egy rabbit találni, aki kádist mond érte. Az a jelenet ragadott meg legjobban, hogy a táboron kívül Saul szembetalálkozik egy parasztgyerekkel, aki rámosolyog az iszonyú állapotban lévő Saulra. És egy idő után Saul visszamosolyog a gyerekre. Számomra ez a „mosolyváltás” azt jelenti, hogy a legborzalmasabb élethelyzeten is felül lehet emelkedni.  

Tanulmányában arról is ír – az Antigonét hozza fel példaként, Szophoklész művében Kreón nem engedi sem eltemetni, sem gyászolni Polüneikészt –, milyen tragédiához vezethet a gyász elmaradása. Nem gondolja, hogy például 1956-ban ez nálunk is megtörtént? A forradalom halottait nem lehetett gyászolni, a hozzátartozók titkon és félve mentek a 301. parcellába.  

Igen, pontosan, Nagy Imre temetetlensége bizonyítja, hogy az Antigoné-probléma ma is itt van velünk, csakhogy a görög dráma szókimondásától eltérően ma ezerféleképpen letagadják. Még Kádár Jánost is megrázta ez, „megyek az Imre temetésére”, mondta 1989-ben az akkor már nagybeteg és zavart volt pártfőtitkár, persze ezt megakadályozták.  

Talán furcsának tűnhet a kérdés, de nemcsak embereket, állatokat is lehet gyászolni. Rengeteg ember társállatnak tekinti őket, és pont úgy gyászolja, mint egy embert. Mit gondol erről?  

Saját tapasztalatom is van róla és tudom, milyen ez a gyász. Az ember társas lény, kvázi személyes viszonya van a megszokott tárgyakhoz, a tájhoz és a háziállatokhoz is. Ismert, mennyire meg tudja szeretni az ember a lovát, a kutyáját, vagy ott van a „gazdasszony gúnárja”, akit nagyon megkedvel. A régi ember az egész természettel társas viszonyban volt, már az ókorban is ez volt a valóság, amire a kozmopolita kifejezés eredeti jelentése is vonatkozott. Az ember minden szinten társas lény.  

Mezei Balázs M., a Corvinus filozófus professzora

Mi a véleménye a mostanában közismertté vált Karsai Dániel 46 éves ügyvédről és alkotmányjogászról, aki gyógyíthatatlan ALS-betegségben szenved? Karsai a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy engedélyezzék Magyarországon is az eutanáziát.  

Az eutanáziát a gyász tematikájához kapcsolnám. A gyász sokféle formát ölthet, de mindenkor lényeges benne a gyászoló kiszolgáltatottsága a gyászeseménynek. Ezzel megküzdve kell elkerülni az értelmetlenség melankóliáját és elérni az értelmesség szomorúságát. A gyászmunka az értelemhorizont alatt folyik, fokozatosan teszi ezt világossá és tudatossá, ezáltal elkerüli a beteges izolációt, a melankóliát, és kifejezi a létezés értelmét.  

Az eutanázia, legalábbis ennek aktív formája a kiszolgáltatottságot gyengíti, esetleg meg is szünteti. Azok a kérdések, amelyek ennek kapcsán felmerülnek, rendkívül súlyosak. Például: Ki hivatott dönteni az aktív vagy passzív eutanázia végrehajtásáról? Ugyanis az érintett személy beszámíthatósága, egy ún. gyógyíthatatlan betegséggel szembesülve, kérdésessé válhat. Valamint említsük meg az ön által idézett régi mondást: „az orvostudomány nem matematika”. Empirikus alapú valószínűségekkel dolgozik, diagnózisai, eljárásai nem maradéktalanul biztosak, noha minden tiszteletet megérdemelnek korunk tudós orvosai. Végül ne felejtsük el, hogy hosszas lefolyású betegségek esetében különösen is lehetséges új gyógymódok, orvosságok kifejlesztése. Mindezt előrebocsátva nem becsülöm alá a súlyos szenvedés rendkívüli terhét, aminek hatása alatt legalábbis a minősített értelemben vett passzív eutanázia célként jelenhet meg.   

Hogyan került be tanulmánya a kötetbe?  

Eddig több mint tíz angol nyelvű kötetem jelent meg, ezek egy része gyűjteményes, melyekben számos, nemzetközileg ismert tudós kollégával dolgozom együtt. Munkánkban visszatérően középponti a vallás és filozófia kapcsolata. A jelen kötet szerkesztője, Mikolaj Slawkowski-Rode lengyel-angol filozófus, az Oxfordi Egyetem előadója, aki Roger Scruton egyik tanítványa. Sokat jár Budapesten, részt vesz Scruton életművének feldolgozásában, segíti a lengyel-magyar filozófiai kapcsolatok fejlődését, s mindemellett részt vett a tavaly ősszel rendezett nemzetközi konferenciámon, melyet a Templeton Alapítvány támogatott. Ennek kapcsán kaptam meghívást a kötetbe.   

Hogyan foglalná össze a tanulmány lényegét?  

Tanulmányom egyfajta életösszegzés: a dolgozatban áttekintett történeti alakok, illetve a megnevezett, a gyászra vonatkozó filozófiai felfogások saját kutatói profilom, egyben élettörténetem fontos vonatkozásaira utalnak, ahogyan a gyász végső filozófiai értelmezése is. Ez utóbbit abban foglalhatjuk össze, hogy a gyászmunka az értelemhorizont aktualizálása. Ennek elmaradása beteges lelkületet eredményez, kiteljesedése azonban világossá teszi a létezés egyéni, közösségi, valamint történelmi értelmességét. Korunkban ez az értelmesség visszatérően veszélybe kerül, mivel a nagy traumák értelmezhetőségét sokan tagadják. Ezzel azonban a létértelmességet is kétségbe vonják, ami nemcsak a betegesség miatt jelent súlyos problémát, hanem azért is, mert mögötte az embert kihasználó, manipulatív törekvések is meghúzódnak. Ennek elhárítása nem utolsósorban a tudomány, ezen belül a filozófia kiemelt feladata.   

E törekvéshez szorosan kapcsolódik hagyományos szokásvilágunk számos ünnepe, így a Halottak és a Mindenszentek napja, amelyek bevezetik az őszi időszakot, a természet nyugvásának idejét, illetve előkészítik a karácsony ünnepkörét, amely a megújulást helyezi a középpontba. A Dívali, a Hanuka, illetve a protestáns reformáció ünnepe ugyanezen időszakban hasonló szimbolikát hordoz: az értelem fényének felviláglásáét, amely az ősz természetes gyászvilágát beragyogja. Emberlétünk értelmessége fénylik itt fel, s a nagy vallási hagyományok, illetve a komoly filozófiai gondolkodás egyetértenek abban, hogy ezt az értelmességet fontos felidézni, és újra kell fogalmazni.  

Török Katalin