Hogyan érthetjük meg jobban az emberi együttműködést?

Az előadóteremben huszonnégyen ülnek és a laptopjukon szereplő kérdésen töprengenek, közben Kiss Hubert János, a Corvinus Közgazdaságtan Intézetének egyetemi docense köztük járkál és arra buzdítja a hallgatókat, hogy akinek kérdése lenne, szóljon nyugodtan. Nem, ez nem zárthelyi dolgozat, hanem az egyetem egy nemzetközi kísérletbe kapcsolódott be, melyet Kiss Hubert János, Horn Dániel, szintén a Közgazdaságtan Intézet docense és Ertl Antal, aki ugyanitt PhD-hallgató, közösen végeznek. A diákok négyes csoportokban foglalnak helyet az asztaloknál, de nem tudják, kikkel vannak egy csapatban – nem azokkal, akikkel ugyanannál az asztalnál foglalnak helyet.

A feladat nem nehéz – több sajnos nem árulható el a részletekről, mert a március eleje óta tartó kísérlet még folytatódik, most is be lehet kapcsolódni. Harminc perc múlva mindenki elkészül, és díjazásul jelképes összeget kapnak a hallgatók étkezési jegy formájában.

A közgazdászok számára jól ismert a közlegelők tragédiája jelenség: Garret Hardin még a XX. század elején írt erről híres cikkében. Írásában egy olyan közlegelőről van szó, amely 10 tehenet képes jó színvonalon eltartani, azonban az egyik gazda egyszer csak rájön, ha ő két tehenet legeltet egy helyett, az ő haszna növekszik, viszont a többieké eleinte nem csökken látványosan. Persze a többi gazda is észreveszi a jelenséget, így egyre többen hajtanak ki egy helyett két jószágot legelni. Elérkezik az a pont, amikor már egyetlen állat sem jut elegendő táplálékhoz. Tehát a közös erőforrás addig működik optimálisan, amíg a felhasználók betartják az előzetesen közös megegyezéssel hozott szabályokat. Hozzátartozik a problémához, hogy egy ideig a szabályszegő jár jól, bekövetkezik azonban az a helyzet, amikor annyi a szabályszegés, hogy mindenki rosszul jár, vagyis a szabályszegők saját maguknak is ártanak.

Krízishelyzetben – Kiss Hubert János a Covidot és a védőoltást hozza fel példának – nyilván az lenne a célszerű, ha mindenki beoltatná magát, mert így kialakulna a nyájimmunitás s a közösség többsége nem fertőződne meg. Igen ám, de – egyébként országonként eltérő nagyságrendben – mindenütt van olyan csoport, amelyik oltásellenes. Ebben a helyzetben nem is tudjuk, végső soron mi az oka annak, ha valaki nem adatja be az oltást magának. Ráadásul az egyén döntése nem egymagában jó, hiszen nagyon erősen függ a többiek döntésétől, amit esetleg az egyén nem is ismer.

A kutató reagál arra a felvetésre is, miszerint előfordulhat, hogy egy társadalmi problémahelyzetben valaki megoldásként kizárólag a saját előnyét figyelembe véve hoz döntést. Például egy munkáltatói intézkedés ellen sztrájk tör ki egy gyárban, de a sztrájkban természetesen nem mindenki vesz részt. Sokan tartanak attól, hogy emiatt elveszíthetik a munkájukat, esetleg évekig nem kapnak jutalmat, fizetésemelést. Ha a sztrájk sikeres, akkor pozitív eredménye természetesen mindenkire, így azokra is vonatkozik, akik a közös cél elérése érdekében semmit nem tettek. A szakszervezetek őket nevezik potyautasnak. A kutató szerint ez is lehetséges minden társadalmi problémánál.

A kísérlet célja tehát, hogy egy leegyszerűsített helyzetben próbálja azt vizsgálni, milyen az emberi gondolkodás az elvont társadalmi problémák megoldása terén. Külön érdekesség, hogy ilyen helyzetekben az emberek döntését – mondjuk saját pénzük kockáztatását – befolyásolhatja az, hogy sokat dolgoztak-e azért a pénzért, amit egy nagy közös cél érdekben hajlandók feláldozni, vagy valamilyen módon az ölükbe hullott. Nem könnyű feladat, de frappáns módon ezt az elemet is sikerült beépíteni a feladatba, amit a kísérleti alanyok végrehajtanak.

„A kísérlet során olyan gondolatmenet is felmerül, hogy aki nem tehetős vagy egy szegényebb ország polgára például ugyanolyan mértékű erőforrással támogassa a mindenkinek fontos közös célt, mint a gazdagabb” – mondja Kiss Hubert János.

Ha minden résztvevő országban lezajlik a kísérlet, nagy találkozót terveznek a résztvevő országok, hogy közösen levonhassák a tanulságokat.

Török Katalin