Milyenek és hogyan fejlődnek a globális dél városai? 

Dr. Lieszkovszky József Pál, a Corvinus Gazdaságföldrajz és Városfejlesztés Tanszékének adjunktusa (aki egyébként geográfus) előadásával arra kereste a választ, milyen a jelene és a jövője a globális dél városainak. Előadásában – amelyet online is követhettek az érdeklődők – rengeteg ábrával és fotóval mutatta meg, hogyan néznek ki most a globális dél – vagyis Latin-Amerika, Szubszaharai Afrika, az Arab-világ, Dél-Ázsia és Délkelet-Ázsia – városai. A fotók egy részét saját maga készítette a helyszínen, a többihez pedig a Google Street View segítségével jutott hozzá. 

Az első városökológiai modellek csaknem száz éve láttak napvilágot: a chicagói egyetem szociológusai arra próbáltak választ keresni, hogy az észak-amerikai nagyvárosok szerkezetében milyen térbeli-társadalmi szabályszerűségek tapinthatók ki. A témával foglalkozók számára ismert, hogy az első „chicagói iskolai” városmodell – amelyet E. W. Burgess és R. E. Park jegyez –, 1925-ben készült el. Ők azt állapították meg, hogy a homogénnek tekinthető társadalmi csoportok a városon belül koncentrikus körökben helyezkednek el. Legbelül van a Central Business Center (CBD), ezt követi a munkásosztály lakóövezete, majd a magas státuszú lakóövezet, végül az ingázók lakóöve – vagyis a magasabb státuszúak távolabb élnek a városközponttól. A további modellek között említhető még az ún. szektormodell, ami a lakások bérleti díját vette figyelembe, később pedig olyan modell is készült, amely megállapítja, hogy az azonos funkciójú területek a város több helyén is felbukkanhatnak (többmagvú városmodell). A kutatók foglalkoztak továbbá azzal is, mit eredményez a városi társadalmi polarizáció, főleg, ha etnikai alapon történik. 

A globális delet vizsgálva legelőször a latin-amerikai városmodellek kerültek terítékre. Az előadó Mexikóváros példáján mutatta meg a különböző negyedeket és lakóikat. A CBD itt is megtalálható, jellemzően fontos a szerepe a főtérnek, ahol többek között a római katolikus főplébánia temploma, a városháza és a központi piac található, emellé „tapad” egy sűrű beépítésű, vegyes státuszú lakó- és bevásárlóövezet, ahol néhány szintes épületek láthatók, és közel van ehhez a modern kereskedelmi negyed is, magas felhőkarcolóival. Ahogyan kifelé haladunk a városból, látványos a változás: megfigyelhetjük az elitnegyedet, itt az épületállomány jó minőségű, a környék rendezett és parkosított, ezt követi kifelé a kertvárosi övezet, ez a felső középosztály lakóhelye. Nem önálló családi házak ezek, de az épületek karbantartottak, az itt parkoló kocsikon is látszik, hogy nem szegények lakják a helyet. Ezt követi egy újabb övezet, amely már alacsonyabb státuszú: heterogén épületek jellemzők, a járda, a közút még jó, de azért már nehezebb a közlekedés. A következő részben már nagyon vegyes az épületállomány, a közút nem túl jó, és falak védik az itt élőket az esetleges támadásoktól. Ezt követi a szegénynegyed (slum), az infrastruktúra vegyes, az épületek nagyon rossz állapotban vannak, de azért még szilárd építőanyagokból épültek. Tehát ezekben a városokban a társadalmi státusz a város központjából kifelé csökken. 

Egészen mások a szubszaharai afrikai városok. Külön érdekesség a gyarmati város, ennek jó példája Dakar, amelyet a gyarmatosítók alapítottak, s a gyarmati függetlenné válás után a vagyoni szegregáció többek között itt is felváltotta az etnikai alapú szegregációt. Nagyon különböző ettől Nairobi, ez valójában „európai város”, hiszen a gyarmatosítók saját maguknak építették, teljesen új településként jött létre. Ilyen egyébként Johannesburg is. 

Mint ahogy az előadó elmondta, a gyarmati időszak, majd a függetlenedés elemei jól elkülöníthetők bizonyos városokban (példaként Accrát hozta fel), hiszen az sem volt mindegy, hogy egykor a franciák, angolok, portugálok vagy belgák gyarmatosítottak-e egy helyen: politikájuk a város szövetén és épületállományán ma is látszik. A francia gyarmatosítók sokkal jobban átalakították a területet, hiszen politikájukat a helyi jelenlétre rendezték be, míg például az angolok sokkal inkább a helyiekre bízták az irányítást. 

Bizonyos térségekben nagyszabású programok indultak a város belső területein élő helyiek élet- és lakókörülményeinek a javítására. Dél-kelet-Ázsiában (például Jakartában) az ún. kampungok azok, amelyek rossz minőségű lakóállománnyal rendelkeznek. (Maga a kampung egy olyan alacsonyabb státuszú, falusias jellegű városnegyed, ami beékelődik a magas épületállománnyal rendelkező gazdasági, lakó- és kereskedelmi negyedekbe). A kampungoknak több típusa van: aszerint különböztethetőek meg, hogy milyen státuszú lakók lakják, ezek közül is a legalacsonyabb státuszú kampungokban ágy-, illetve szobabérlést nyújtó épületek is megtalálhatóak. Már a hatvanas-hetvenes években megkezdődtek a kampungfejlesztési programok, amelyek során a városvezetés a kampungok nagyon rossz infrastrukturális és élhetőségi körülményein próbált javítani: egyes épületeket leromboltak, másokat módosítottak, átláthatóbb utcákat hoztak létre, közwc-ket és vízvételi helyeket hoztak létre az ott lakóknak. 

Külön érdekesség az arab városok szerkezeti modellje. Jellemző rá a kasbah, amely belül található és fallal van körülvéve; ezt veszi körbe az óváros, amelyet jobbára alacsony státuszú lakók laknak, s emellett manapság az overtourism („túlturisztifikáció”) jelensége is tetten érhető itt – ilyen például Marrakesh. Az arab óváros további jellegzetességei az ún. arab tömbök, amelyek valaha félprivát területek voltak. Ennek az volt a jelentősége, hogy az iszlám nők itt szabadon járhattak – most ezekben a sikátorokban húzzák maguk után a turisták a bőröndjeiket, vagyis már közterületté váltak. Az olajból élő arab országok városai viszont egészen mások: itt csak redukált formában található meg az egykori városmag, s ezekben a városokban az épületállomány 90 százalékban az elmúlt 30 évben épült. Világos hát, hogy a globális dél városainak jövőjét múltjuk, a gyarmatosítás, majd a függetlenedés, a vallás, a kultúra és a gazdaság együttesen határozzák meg – vonta le a tanulságot az előadó. 

Török Katalin