(L)élek benne!

A kerekasztal témája a test, a testkép, a testünkkel való kapcsolatunk megtalálása, felépítése. Meghívott előadóinkkal azokra a kérdésekre keressük a választ, mi minden befolyásolja a testünkről kialakított képünket, mi határozhatja meg, hogyan is vagyunk magunkkal és a testünkkel. Kényes és tabutémáról van szó.

Otthon vagyunk, mert így akadályozhatjuk a COVID19 terjedését, védhetjük magunkat és környezetünket, de vajon a testünkben otthon vagyunk-e? A testem mennyire komfortos otthona a lelkemnek? Szét tudom-e hozni a testem otthonában minden reggel a függönyt, és friss levegőt beengedni. Tudok-e gondoskodni róla? Hallom-e egyáltalán az üzeneteit, megbízom-e a jelzéseiben? Szeret otthon lenni benne a lelkem?

Hogy közelebb kerüljünk a témához 5 izgalmas és fontos előadót hívtunk el a témában beszélgetni.

A kerekasztal beszélgetőtársai Grecsó Zoltán táncművész, koreográfus, Illés Eszter szexuálpszichológiai szakpszichológus, Dr. Kövesdi Andrea klinikai szakpszichológus, egyetemi adjunktus, Széles Adrienn vitiligo nagykövet és modell. A beszélgetést Bánlaki D. Stella Junior Prima díjas újságíró, szerkesztő, a Forbes főmunkatársa fogja moderálni.

Grecsó Zoltán a Magyar Táncművészeti Egyetem művészettanára, szabadúszó koreográfus. Oktat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, valamint 2015 óta a Magyar Táncművészeti Egyetem tanára is. Saját improvizációs stúdiót hozott létre 2009-ben, amely Willany Leó Improvizációs Táncszínház néven vált közismerté. Kezdőknek és haladóknak kortárstánc bevezető órákat tart. Az óráin a test és a testtudat különböző megtapasztalásaira és használatára tanít meg mindamellett, hogy közvetlenül és figyelemmel fordul a tanítványaihoz. 

Illés Eszter pszichológus, szexuálpszichológus is részt vesz beszélgetésünkben, aki Budapesti Corvinus Egyetem Hallgatói Támogatásának tanácsadó pszichológusa. Kiemelten olyan kliensekkel dolgozik, akik szexuális életükben tapasztalnak nehézségeket.

Dr. Kövesdi Andrea klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, pszichoterapeuta. A Pécsi Tudományegyetemen szerezte PhD-ját 2018-ban Személyiség-és Egészségpszichológia tudományterületén végzett kutatásával. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán egyetemi adjunktus. Szakterülete a serdülőkori anorexia nervosa, melyről disszertációját is írta.

  Széles Adrienn Magyarország vitiligo nagykövete. A vitiligo egy ritka bőrbetegség, amelyre médiaszereplésével Magyarországon elsőként hívta fel a figyelmet. 2015-ben kampányt indított a témával kapcsolatban, azzal a céllal, hogy minél több emberrel megismertethesse ezt a bőrbetegséget, és megjelenéseivel példát tudjon mutatni mindazoknak, akik ezzel a betegséggel élnek, nem kell szégyellniük megmutatni magukat. Emellett 2017-ben a párizsi és londoni vitiligo konferencián is részt vett képviselve hazánk érintettjeit.

A beszélgetés moderátora Bánlaki D. Stella Junior Prima-díjas újságíró lesz. A Forbes főmunkatársaként dolgozik. 2019-ben a budapesti Metropolitan Egyetemen a #metoo című TEDx előadásában a saját metoo coming out-jának folyamatát és a saját evészavarának történetét mutatta be. 

Hogy miként is vagyunk a testünkkel? Kiragadtunk két történetet a sok-sok millióból, és megosztjuk veletek. Ti milyen kapcsolatban vagytok a testekkel? Egyáltalán van kapcsolat köztetek?

„A kamaszkorom elején egyik pillanatról a másikra elkezdtem nőni. Nőtt mindenem, és a bőröm, hogy tartsa az iramot elkezdett megszakadni itt-ott: „terhességi” csíkjaim alakultak ki. Szégyelltem borzasztóan. Úgy gondoltam, hogy soha senki nem fog belém szeretni, mert narancsbőrös és striás a testem. Krémeket használtam, az édesanyám vette nekem. Ő sajnált és azt gondolta, hogy a lányának jót tesz, ha krémeket vesz, és nem leül vele, beszélni erről az egészről. Ekkor még csak 10-11 éves voltam. Nagyobb lettem, a csíkok nem tűntek el, de hozzájöttek a pattanások is. Idővel annyira pattanásos lett az arcom, hogy már a szemetet is csak teljes fedésű alapozóban bírtam levinni. Nem mertem kimenni az utcára smink nélkül, mert féltem, hogy elijesztem az embereket. Hogy undorodni fognak a zsíros bőrömtől. Elbújtam. Senkit nem engedtem magamhoz igazán közel. Aztán a terhességi csíkok és a pattanások után a gimi végén jöttek a kilók. Azt gondoltam, hogy ha már egy csomó szempontból nem vagyok jó, legalább gyönyörű vékony legyek. És így sikeres is lehetek, szerethető. A vékonynak lenni a bázisa annak, hogy érdemes legyek a figyelemre, az életemre. Mindennap néztem a hasam méretét a tükörben, felüléseket csináltam naponta többször. Mindennap írtam, hogy mit ettem. Ha listámon háromnál több szó szerepelt, teljesen elveszítettem a kontrollt. Kiborultam, sírtam és gyűlöltem magam. Egy ideig csak a bevitt étel mennyisége, a pattanások, a terhességi csíkjaim miatt utaltam magam, aztán átmászott az életem minden területére. Már működésképtelen voltam. Hála a tanáraimnak és a családomnak, hogy ezen a ponton el tudtak kapni, és tudtak segítséget kérni nekem. És hála magamnak, hogy el tudtam fogadni a segítséget. Ha nem tettem volna, akkor most talán nem élnék.”

Kata, 25

„36 éves koromra tudtam kibékülni a testemmel. Pedig ő ügyesen tette a dolgát, azelőtt is, hogy ezt megéreztem és megértettem volna. Korábban sem volt vele „gond”, de mint oly sokan, én is nehezen barátkoztam meg egy-két adottságommal, és ha a tükörbe néztem, gyakran csak azt láttam, hogy mi lehetne más, vagy jobb.

A várandósság, a kislányom születése, és az anyaság segített abban, hogy felismerjem, milyen bölcs, milyen erős, és milyen „jó” a testem.

Amikor a terhességem 12. hetében az első komolyabb ultrahang vizsgálaton leesett, hogy tényleg növekszik ennem egy másik emberke, akinek már a saját szerveit vizsgálják, és hogy rá a testem vigyáz, és a testem táplálja – valami megváltozott. Onnantól istennőnek éreztem magam, és nem érdekelt, hány kilót mutat a mérleg. A kislányom születése euforikus élmény volt. A megélésem az volt, hogy a testem szül, nekem csak engednem kell, hogy tegye a dolgát. Lenyűgöző, hogy a testünk mire képes!  A szülés utáni időszakban tornázni kezdtem, és az edzések kapcsán is megtapasztalhattam, hogy milyen változásokra képes a test, mennyi lehetőség és fejlődési potenciál van benne.

Ezek az élmények azóta egyfajta belső erőforrásként támogatnak, és alapjaiban írták újra a testemmel való kapcsolódásomat.

Azóta kisebb jelentőségű, hogy külsőre milyen, könnyebb elfogadnom a tökéletlenségeit, tisztelem és szeretem, és hálás vagyok, hogy teszi a dolgát.”

Zsuzsi, 41

  További információt az esemény Facebook oldalán olvasható.